Kedves Gyászoló Család, közeli és távoli rokonok, hozzátartozók, közeli és távoli barátok, ismerősök!
A Kőbányai Szent László Gimnázium közössége nevében szeretnék búcsúszót mondani. Szeretett egykori kollégánk, sokunknak tanárunk, néhányunknak osztályfőnökünk volt Schulek Mátyás tanár úr,a gimnáziumunkban évtizedeken át tanított fáradhatatlanul angolt, magyart, történelmet.
én csak egy vagyok az egykori tanítványok közül. Olyan emlékképek sorakoznak kedves tanár úrral kapcsolatban, melyek életre szóló, életvitelt meghatározó, a mindennapok szokásait is természetszerűen felépítő gondolatok, melyek soha nem tartoztak a tananyaghoz, de mégis tudnivalóként, megfontolandó jótanácsként keltek életre a hétköznapokban, mindmáig őrzik és viszik tovább egykori osztályfőnökünk emlékét.
14 éves fejjel még nem érti az ember: miért kezd ugyanolyan betűtípus szerint jegyzetelni, mint ami tanára keze nyomán a táblán van, miért kóstolgatja reggelenként angolosan, tejjel ízesítve a teát, ahogy tanár úr is issza, miért kezd egyre hangsúlyosabbá válni a mindennapi testedzés, hogyan elevenedik meg az addig talán érintetlen könyvek hada a polcon izgalmassá válva az addig csak rejtőzködő, de valójában nagyon olvasmányos könyv. 14 éves fejjel ez még szinte érthetetlen.
Féltem is akkor, hogy túl a tankönyvekben lefektetett kötelezőkön nem tudok megfelelni ezeknek az apró-cseprő, de minduntalan előkerülő hétköznapi elvárásoknak. Emlékszem, hogy a tanulmányi évek alatt nagyon, de nagyon komolyan vettem őket. Aztán az érettségi után – amiről folyamatosan azt hallgattuk, hogy életünk alapműveltségi csúcspontja, s hogy azután már csak a szakmai bölcsességek jeleskednek – jött a nagybetűs élet, s igazad lett, kedves Tanár úr. Mindenben, amit nem lehetett tankönyvekből tanítanod, amiről tudtuk, hogy nincs leírva sehol, de éreztük: javunkra van.
én azóta írok ugyanolyan betűtípus szerint, mint amilyen a táblán volt, azóta iszom angolosan, tejjel ízesítve a teát reggelenként. Sokan akkor egy életre megbántódtak az értelmetlenül fölösleges kilók sűrű emlegetésén, pedig igazad volt; de lekerültek a porosodó könyveink a polcról, s olvasmányosan épültek be az életünk mindennapi gondolatai közé.
én csak egy vagyok az egykori tanítványok közül… Sorolhattam volna most búcsúzásként csupa szomorú dolgot, de számomra Te ilyen ember voltál, Tanár úr! Célratörő, gyakorlatias, mindig a lényegre tapintó.
Abból a könyvből szeretnék most idézni, amelyről akkortájt nem nagyon beszélhettél nekünk, pláne nem mondhattad kedvenc kifejezéseddel: milyen olvasmányos, de – most már tudjuk, hogy – az Általad legforgatottabb könyv volt. Hadd legyen ez útravaló arra a földi útnál járhatóbb útra, amely hited szerint Rád is vár, s amely a maga végtelenségével már nem hordoz földi terheket. Vidd Magaddal ezt a gondolatot, melyben könnyűvé válik múlt és jelen:
Jézus mondja: „Én élek, ti is élni fogtok!”
